Én tényleg egész héten tartottam magam, tereltem a gondolataimat meg fegyelmeztem magam, de így mára vagy elfogyott az erő, vagy a tudat, hogy holnap lesz a műtét, hát kikészültem rendesen. ..
Reggel még az is kérdéses volt be tudok e menni dolgozni, mert olyan hasmars jött rám, hogy volt egy pillanat amikor azt hittem ma már nem is hagyom el a legkisebb helyiséget.
Aztán jött a remegés, a gyomorgörcs, a hányás, aztán amikor ezekbe már faszán elfáradtam, jött a sírás... Nem az a hüpögős, hanem csak folyt a könnyem megállás nélkül....
Mert miért nem vettem előbb észre, és miért történik ez velünk, ugye fel fog ébredni az altatásból, elég jó mamija vagyok, és mi lesz holnap, és hogy fog félni amikor felébred és nem tudja hol van, és fáj majd neki és nem leszek ott mellette? Hogy mondjam el neki, hogy nagyon szeretem, és hogy ügyes fiú, és nem lesz semmi baj, és hogy minden rendben lesz?
És akkor hazajöttem és itt játszik a kis bugris, és átfut az agyamon, hogy mondjuk le az időpontot, ne bántsák, hát hiszen jól van... És akkor hív a babzsákhoz, hogy bújjunk össze... Hát ez az egyik legédesebb szokása, amikor olyanja van, akkor hív, hogy most ketten kicsit privátkodjunk... És csak fekszem ott mellette simogatom, néha oda nyúlok ahol a csomó van, hátha nincs is már ott, és nézem ahogy szuszog... És kurvára félek....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése