Welcome home Koba!

(igyekszem majd nem szétoffolni a blogot cuki képekkel ~bár nem ígérek semmit~ de ha van kedvetek, kövessetek be instàn ~edyslife~ és ott lesz majd sok~sok kép)

Örökkön~örökké

We need to talk...

/azt hiszem Csen sejt valamit... 😉/

Az úgy volt, hogy amikor mondta, hogy beszélnünk kell, én mindenképp ragaszkodtam hozzá, hogy előtte kapjak még egy pohár bort, mer' józanul nem biztos, hogy elviselem a valóságot, és húzóra bevertem a második pohárral, az ölembe vettem egy párnát (hogy legyen mibe bőgni/legyen mit hozzá vágni/.

Katona nem nagyon szokott szarozni, meg körbeírni a dolgokat, mondja ahogy van, most meg kábé három percig ültünk egymással szemben, farkasszemet nézve.
Nyilván 73 foghatókönyv futott végig az agyamon, hogy mi fog kötelezni, és nyilván egyik sem talált ...

A hosszú csend után megkérdezte, hogy szeretnék e maradni....?
Csatt... Csak annyit bírtam visszakérdezni, hogy maradhatok??
És akkor mondta, hogy egy feltétellel... Na, itt megint százra pörgött az agyam, hogy mi lesz az, és most sem találtam el...

És akkor utána már tényleg nem szarozott és mondta....  Az a feltétel...hogy legyen kiskutya.........
Csatt2 olyan sírás tört ki belőlem, hogy még ő is megijedt (egyszerre jött ki a 'beszélnünk kell' ijedtsége, Süti hiánya, megkönnyebbülés, döbbenet, minden)

Annyira meglepődött a könnyeken, hogy gyorsan próbálta megmagyarázni, hogy tudja, hogy még egy év sem telt el (most vasárnap lesz az évfordulója, majd erről is írok), tudja hogy Süti az örök szerelem, de azt is tudja, hogy ez a lakás kutya nélkül nem otthon, hogy neki is mennyire nagyon hiányzik Süti, és hogy sokkal nyugodtabban hagyna itt erre a fél évre, ha tudná, hogy itt van mellettem, nekem egy kis életke, és nem egyedül~egyedül maradok itthon...
Itt mondjuk már ő is sírt (pszt, ne mond el senkinek), és nyilván én is csak sírtam, sírtam és sírtam... Annyira, hogy szinte mentegetőzve tette hozzá, hogy ha úgy érzem korai, hiába szeretné, akkor úgy lesz, ahogy én akarom...

És én akartam....

Szóval engedjétek meg, hogy bemutassam nektek a mi kis névtelenünk, kisfiú, hét hetes, és hétfőn költözik haza... Hozzánk...

Katonáról

Nehéz ezt az egészet megfogalmazni, mert igazából én sem mindig értem, és még mindig iszonyat sok a kérdőjel.

Szóval augusztus, szakítás, nem tudok elmenni, lakótárs, hidegség...
Októberben, amikor nekiálltunk együtt lakást festeni, és gyakorlatilag 0~24~ben együtt voltunk. Valami kicsit megváltozott... Tudtunk újra együtt nevetni, és leszámítva egy kurva gáz féltékenységi jelenetet (részemről), onnét elkezdett engedni a hidegség, egyre többször éreztem azt, hogy talán nem is mellettem/miattam volt boldogtalan, hanem úgy általánosságban az életben... Mert rá kellett jönnöm, hogy nem csak nekem volt totális katasztrófa az elmúlt év, érzelmileg, szakmailag stb. hanem bizony neki is, és mivel sokszor nem láttam a saját fájdalmamtól, sokszor nem számíthatott rám.

November~decemberben elég sokat volt távol, határ, lövészet, kiképzés stb. (i love honvédség még mindig), volt időnk együtt és külön is gondolkozni.
Igyekeztem neki teret hagyni, nem túl soknak lenni, ha kellett, akár napokig nem írni, nem hívni, hogy ne érezze tehernek, hogy még velem is foglalkozni kell, rakja ő is rendben magában a dolgokat
És nem, nem mondom, hogy könnyű volt, de utólag úgy néz ki ez kellett.

December végén már azt vettem észre, hogy tényleg újra élvezzük egymás társaságát, az együtt töltött időt, nagyon nyugis karácsonyt csináltunk magunknak, már nem kérdezett rá, hogy hogy állok a lakás kereséssel. (egyébként sehogy nem álltam, mert akkor már nem kerestem)

Kurva törékeny kis helyzet az egész, elég sokat szorongtam amiatt, hogy bármikor beüthet a ménkű, és hát ott van még az is, hogy márciusban megy misszióba fél évre, és mi lesz?
Voltak ici~pici kis pozitív jelek, pozitív visszajelzések, amiket igyekeztem a helyén kezelni, és nem belelátni plusszt, rengeteget beszéltünk erről a pszichológussal is, mert tényleg azt éreztem, hogy borzasztó törékeny az egész, azért közben nekem magamra is vigyázni kell.

És nyilván azt is tudtam, hogy lehet ezt még húzni~nyùzni, de vár ránk egy beszélgetés, mert egyre csak közeledik a misszió dátuma, de nem bírtam elkezdeni.

És akkor két hete, egy pohár bor után azt mondta, hogy beszélnünk kell....

A pszichológusról

Szóval november végén elmentem a pszichológushoz, arra az időpontra, amit még szeptemberben kértem, és amire akkor nagyképűen azt mondtam, hogy (basszátok meg) kösz, de addigra megleszek magamtól is...

Én azt hittem, az első alkalom ilyen laza kis petting lesz, ismerjük meg egymást, beszéljük meg, hogyan fog ez működni....

Hát... Rögtön az első alkalom végén javasolta, hogy vele párhuzamosan jó lenne, ha egy pszichiátert is felkeresnék... Mondjuk abban a pillanatban kedvem lett volna izomból földhöz csapni magam és hisztizni, hogy nemár...
Végül erről letettem ~még a végén azt hiszik, hogy bolond vagyok  😉~ és fenntartásokkal, de kértem időpontot, elmentem, kaptam gyógyszert (bűűű), amitől először olyan betegségtudatom lett, ami elég rendesen frusztrált, és hát az sem túl sokat segített, hogy az első héten gyakorlatilag az összes mellékhatást sikerült produkálni, de megbeszéltem magammal, hogy úgy nem maradhatok ahogy vagyok, ha ez kell hozzá, hát akkor rock and roll, csináljuk.

Az első hónapban hetente jártam a pszichológushoz, most már csak kéthetente, és kurvára hálás vagyok neki, hogy egy~egy jólirányzott kérdéssel milyen jó gondolatokat indít el.
És, hát nem túl sok idő telt el, de most már tudom azt mondani, hogy jól/jobban vagyok. Nagyon kis törékeny még az érzés, de nagyon örülök neki!

(igen, tudom, semmi konkrétat nem írtam, de akkora lemaradásban vagyok, hogy ez majd csak részletekben fog sikerülni)

Welcome back

Hát... Sziasztok!

Ennyi idő után elég nehéz bárhogy is elkezdeni az írást...
Nagyon köszönöm mindenkinek, akinek hiányoztam, hogy kerestetek. Borzasztóan jól esett!

Nyilván, ha mindent el akarnék mesélni, ami azóta történt, hogy nem írtam, akkor az egy kisebb regény lenne, de majd szépen lassan, most csak annyit, hogy megvagyok, jól/jobban vagyok!