hogy ennyi csak az élet?
Mielőtt bármit írok, hozzá teszem gyorsan, hogy nyilván az elmúlt hetekben rendesen megpörgetett a mókuskerék, nyilván hajlamos vagyok kicsit most borúsabban látni a dolgokat, és igen tudom fogjam be a szám, tök jó minden, csak hogy semmi nem elég...
De szóval az van, hogy szeptember óta úgy élünk, mint... Hát újra fogalmazOM, szóval össze vissza... Kezdődött a kerítésépítéssel, aztán a járőrözéssel, aztán felváltva, hol ez, hol az... Közben heteket töltöttünk külön (szülinap, névnap, karácsony... Csak mondom), jó esetben volt egy közös hétvége.
Aztán márciusban én munkahelyet váltottam, neki elindult a régóta vágyott tovább és egyben átképzés, és valahol mélyen Tök örülök, hogy mindketten feljebb/tovább léptünk, csak közben ez azt jelenti, hogy én mindennap dolgozok, amiért minden új, és sokkal másabb (plussz egy idióta a 'főnök'), az összes agyam le van terhelve, neki is tök új ez az egész, az elméleti rész leszívja az ő agyát is, a gyakorlati rész meg fizikailag megterhelő, ergo amikor pénteken este haza esik mind a ketten csak nézünk ki a fejünkből, és bugyuta mosollyal konstatáljuk, hogy bassza meg, még egy hetet túléltünk...
És igen tudom, a felnőttekNél ez így szokott lenni, csak nekem meg még ott tart az agyam, hogy nem vagyunk felnőttek... Vagyis nyilván tudom, hány éves vagyok, de én erre még nem készültem fel... Nem akarom elfogadni, hogy erről szólnak a hetek... És tudom tartsak ki, egyszer majd nálam is elsimulnak a nehéz napok, és ennek a kurva kiképzésnek is vége kilenc hét múlva... De... De addig mi van? Mi lesz?
Így fogunk élni addig? Másfél napokba sűrítjük be egymást, az életet, mindent?
Igen, tudom fogjam be... De annyira nagyon kevés! És magamhoz képest nem hisztizek, csak kurvára fojtogatja a torkom a sírás gyakorlatilag óránként...
Tudom, hogy nem csak ennyi, és nem csak erről szól, de most nehéz na...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése