Egész nap fizikai fájdalmat okozott, hogy normálisan viselkedjek... Nehezemre esett az emberekkel kommunikálni... Nem az, hogy beszélgetni, konkrétan a 'hello~szia~jónapot~viszlát' is...
És akkor ugye ezeknek a napoknak nem akar soha vége lenni...
Kettőkor már azzal szórakoztattam magam, hogy ilyeneken gondolkoztam, hogy milyen kurva nagy szerencse, hogy nem mentőautó sofőr vagyok (ne kérdezd, én sem értem miért pont ez jutott eszembe...) mert egyrészt nem tudok tolatni normálisan, másrészt én mindig tök ideges leszek ha meghallom a mentő hangját, rendesen össze ugrik a gyomrom, és hogy valószínűleg ha én vezetném a mentőt, annyira stresszelne az egész, hogy felcsavarodnék az első fára vagy valami ilyesmi.
Van baj :)
Szóval a mai napban csak annyi jó volt, hogy haza értem és becsuktam az ajtót, és megnyugtatott a tudat, hogy senkit nem fogok elküldeni a picsába, mert ma már senkivel nem kell beszélnem, és esküszöm ez a tudat nagy megkönnyebbülés volt.
Szerintem rám fér egy normális minőségű és mennyiségű alvás... (esetleg egy pohár bor?)
P.s.:
Papa mai aranyköpése:
Én: szét törtél egy poharat?
Papa: nem... Össze...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése