Egy pár hete tudatosan figyelem a körülöttem lévő embereket, a kommunikációnkat, mert kezdtem azt hinni, hogy ufó vagyok, és én drámázom túl.
Azt vettem észre (megint), hogy senki~senki nem kérdezi meg tőlem, hogy vagyok, hogy érzem magam, rendben vagyok e, milyen napom volt, vagy egyáltalán bármi...
És először tényleg azt hittem, hogy én lihegem túl, és biztos majd legközelebb, majd máskor megkérdezik...
És akkor kicsit elkezdtem 'játszani', figyelni, én lelkesen kerestem mindenkit, érdeklődtem, programokat kezdeményeztem, írtam, hívtam, kerestem, hallgattam, de csak nem jöttek a kérdések.
És esküszöm, egy darabig még szórakoztatott is a dolog, de egy pár napja egyre szomorúbb vagyok miatta, ma még egy kicsit bőgtem is, hogy most ez komoly? Ennyire nem!?
Ugyanitt: szegény pszichóm
Cseréljünk barátokat egy időre :) Én sokszor olyan tehernek érzem, hogy "hogy vagy" - én nem akarok róla beszélni, ők meg azt hiszik, jobb, ha beszélek róla, nekem meg nincs kedvem beszélni is róla, amikor egész nap a fejemet lefoglalják a sztorijaim :D Amiről meg beszélnék, azt úgyis a nyakukba zúdítom :)
VálaszTörlésÉs hogy vagy? :)