Az van, hogy szerintem engem most kurvára nem lehet(ne) egyedül hagyni a gondolataimmal...
Az úgy volt, hogy szombaton Katona szolgálatba ment, én meg arra gondoltam, hogy azért van ez a hosszú ideje tartó baszott kedv, mert előszeretettel söpröm a negatív dolgokat a szőnyeg alá, nem látom, nem gondolok rá, ergo nincs...(nyilván ez egy faszság, de átmenetileg szokott segíteni, aztán előbb~utóbb úgyis szembe kell vele nézni). Na, hát idő volt, hát essünk neki...
Olyan ez, mint amikor gyerek voltam és elestem, lett egy csúnya seb a lábamon, épp kezdett volna gyógyulni, én meg szépen elkezdtem fel tépni.. Először csak a szélét, meg csak egy kicsit, aztán egyre többet... Hát pont így csináltam... És hát kurva messziről indítottam... Elsirattam jó és rossz döntéseket (hogy én így utólag milyen okos vagyok, hogy mit hogy kellett volna..), jó, és kevésbé jó emlékeket... Pillanatokat, mozdulatokat, színeket, bútorokat...szokásokat... Hihetetlen, hogy dolgokat annyira igyekeztem elfelejteni, mélyre dugni, hogy most egész erősen kellett koncentrálni, hogy felidézzem (egy állat vagyok, tudom!).
Rengeteget sírtam, szinte egész éjjel, de bassza meg, jól esett, megkönnyebbültem, még mindig volt amit meg kellett értenem... És reggel úgy keltem, mint aki egy kurva nehéz hátizsákot lerakott, és tök büszke voltam magamra, mert veszélyes 'játék' ez, de beleálltam!
El is voltam ezzel a tudattal. Legyőztem!!!! ... A szart... Lehet soha nem győzöm le... És tudom, hogy tök faszán csináltam végig az elmúlt éveket, és tudom, hogy ehhez rohadt sok erő kellett, és lehetnék akár tényleg büszke is magamra, mégis csalódott vagyok... Kérdőjelek villognak, jó helyen vagyok? Jól csinálom? Hová megyek? Hol leszek x év múlva? Jól vagyok?
És ezekre mind~mind nekem kell válaszolni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése