Mézga család

Semmilyen szempontból nem vagyunk az a klasszikus család, és én mondjuk ebbe már elég régen beletörődtem, a többiek (nővérem, nagynémém) erőlködnek néha, és akkor általában ebből lesz a csikágó.

Nekem az a jól bevált módszerem, hogy amikor érzem, hogy rossz felé megyünk, akkor tolom őket magamtól el, mert ha nincs kontakt, nincs személyes találkozó, akkor nem tudnak bántani.

És amúgy mind a hárman faszok vagyunk, mindenki hibázik/hibázott, mindenkinek fel lehet róni dolgokat, és én vagyok az akinél nem működik a delete gomb, mert 15 éves dolgokat nem tudok megbocsájtani, nemhogy frisseket, és én vagyok akiben semmi belátás nincs, és ők ketten aránylag többször vannak közös nevezőn, mint én bármelyikükkel, de egy pár éve eljutottam odáig, hogy ami nekem nem jó, azt nem csinálom, mert felnőtt vagyok, és megtehetem. (na, ki a fekete bárány?)

Aztán persze amikor jön egy névnap, szülinap, és le kell ülni egy asztalhoz, akkor meg áll a kés a levegőben, hogy kit éppen milyen hangulatban talált meg a reggel, engem kibeszélnek a konyhában, a nagynénit mi a tesómmal az erkélyen, és mi a tesómat a cigi mellett... Mindig épp azt, aki nincs ott... És most komolyan, az oviban érzem magam, és nekem ehhez nincs kedvem, és ahol tudok, ott bújok ki alóla, de mindig mindent nem lehet megúszni.

És jönnek a cifrábbnál cifrább történetet, mindenki valamit sérelmez, mindig valaki jobban tud valamit, bármi elég a sértődéshez... Mostanában már tényleg csak így jellemzem magunkat, hogy Mézga család... Mert az...

A héten lesz kisunokahug névnapja... Semmi jóra nem számítok.