Múlt héten szépen átbeszélük a pszichómmal, hogy mekkora utat tettem meg az elmúlt egy évben, és mekkora hero vagyok az elmúlt fél év miatt is, és büszkeség volt, hogy baszki tényleg...
Erre pénteken összeomlottam a gecibe, jó pms is, meg fáradtság, meg meleg, értem én... Hétvégén rendbe rajtam magam, és tényleg őszintén azt hittem hogy 'csak' egy rossz pillanat volt, de lekezeltem, aztán tegnap megint poklok~polka, és akkor éjjel amikor nem tudtam aludni, akkor kitaláltam, hogy majd ma megint rendbe rakom magamban a dolgot, aztán délelőtt egy akkorát adott az élet, hogy így nagyjából úgy érzem, hogy a fasznak dolgozok én ennyit magamon? Hát ez az én sorsom, mit erőltetem ezt a széllel szembe hugyozást?
'kicsit' félek, hogy jön még valami és végleg elromlok, és hát jönni is fog... Családi dráma várható jövő héten a Papa születésnapja okán... (igyekszem felkészülni).
És annyira utálom, ami most vagyok, egy negatív ideg gombóc, és tök sajnálom magam miatt a közvetlen környezetem, biztos tök szörnyű velem...
Azt is utálom, hogy ide is csak a rossz dolgokat írom, de mivel nem akarom terhelni a körülöttem lévő fél marék embert (ennél jobban), valahol ezt ki kell adni...
Pedig amúgy tényleg egy kibaszott terminátor vagyok, mondjuk most éppen kicsit spicces terminátor, és amúgy meg fogom ezt is oldani, és igyekszem nem rettegni a szeptembertől (Katona), csak most egy nagyon kicsit álljon meg a világ, jó???
Jaj, ismeretlenul is nagy oleles Neked!!
VálaszTörlés