Munka

Elég kemény fél éven vagyok túl a munkában (is)... ott kezdődtek a problémák, hogy amikor a főnökség engem kért fel boltvezetőnek, akkor ugye Hisztis besértődött, és olyan vitákat generált, amiknek semmi értelme nem volt, borzasztó nagy veszekedések, feszültségek voltak közöttünk, amit én egy darabig úgy 'kezeltem', hogy féltem tőle.... aztán rá hagytam, végül pedig kurva dühös voltam az egész miatt.

Mire sikerült annyira rendezni a helyzetet, hogy legalább dolgozni tudtunk normálisan együtt, kiderült, hogy a nevelőfaterja halálosan belém szeretett.... ez szintén sokat 'segített' a munkahelyi hangulaton meg a kettőnk viszonyán... közben az új kollegina (Fulloska), állt, és nézett, hogy hova a faszba került, azt mondtuk neki, ez egy nyugis hely.

Ezek a feszültségek nagyjából végig kísérték az elmúlt fél évet, de februárban Hisztisnél beütött egy szakítás, egy költözés, egy új pasi, összeomlott a gecibe, és annak ellenére, hogy amikor augusztusban, mi Katonával épp szakítottunk, ő akkor rúgott belém a legnagyobbat, próbáltam tök empatikusan hozzá állni, elküldtük szabira, hogy pihenje ki magát, levettük az összes terhet a válláról, tehermentesítettük ahol tudtuk, bejártunk hozzá délutánosba segíteni zárni stb. Cserébe kaptunk olyan hangulatingadozásokat, hogy komolyan elgondolkoztam rajta, hogy megadom neki a pszichológusom számát. Veszekedett velünk, zsarolt bennünket érzelmileg, hülyének nézett minket, dolgoztatott bennünket pluszban, szóval volt itt minden, de úgy voltunk vele, hogy majd csak megnyugszik, majd csak elmúlik, nyilván kurvára fáradtak voltunk Fulloskával az egészbe, de bármikor bármelyikőnknek lehet hullámvölgye, meg mi ilyen hülye állatok vagyunk gyárilag.

Aztán a héten végül bedobta a törölközőt, ő szeretne elmenni, kapott egy ajánlatot... Őszintén? régen könnyebbültem meg ennyire... nagyon nagyon sok volt már minden... így egy percig se próbáltuk meg lebeszélni, annyit kért, hogy ő bizony csak két hetet szeretne a felmondási időből letölteni, mert elsején kezdenie kell az új helyen, de hogy tudjon egy kicsit pihenni, ezért a második héten elmegy táppénzre... ami így azért elég 'korrekt', de úgy vagyok vele, hogy leszarom.

Igazából ez most nekünk borzasztóan sok túlórát jelent, új embert, akit be kell tanítani, plusz energiákat (a nincsből), de ez van, és ez még mindig vonzóbb, mint őt tovább elviselni.

Ennek ellenére azért vakarom a fejem, hogy mi lesz, hogy lesz. De összességében inkább felszabadító érzés, mint nyomasztó.