We need to talk...

/azt hiszem Csen sejt valamit... 😉/

Az úgy volt, hogy amikor mondta, hogy beszélnünk kell, én mindenképp ragaszkodtam hozzá, hogy előtte kapjak még egy pohár bort, mer' józanul nem biztos, hogy elviselem a valóságot, és húzóra bevertem a második pohárral, az ölembe vettem egy párnát (hogy legyen mibe bőgni/legyen mit hozzá vágni/.

Katona nem nagyon szokott szarozni, meg körbeírni a dolgokat, mondja ahogy van, most meg kábé három percig ültünk egymással szemben, farkasszemet nézve.
Nyilván 73 foghatókönyv futott végig az agyamon, hogy mi fog kötelezni, és nyilván egyik sem talált ...

A hosszú csend után megkérdezte, hogy szeretnék e maradni....?
Csatt... Csak annyit bírtam visszakérdezni, hogy maradhatok??
És akkor mondta, hogy egy feltétellel... Na, itt megint százra pörgött az agyam, hogy mi lesz az, és most sem találtam el...

És akkor utána már tényleg nem szarozott és mondta....  Az a feltétel...hogy legyen kiskutya.........
Csatt2 olyan sírás tört ki belőlem, hogy még ő is megijedt (egyszerre jött ki a 'beszélnünk kell' ijedtsége, Süti hiánya, megkönnyebbülés, döbbenet, minden)

Annyira meglepődött a könnyeken, hogy gyorsan próbálta megmagyarázni, hogy tudja, hogy még egy év sem telt el (most vasárnap lesz az évfordulója, majd erről is írok), tudja hogy Süti az örök szerelem, de azt is tudja, hogy ez a lakás kutya nélkül nem otthon, hogy neki is mennyire nagyon hiányzik Süti, és hogy sokkal nyugodtabban hagyna itt erre a fél évre, ha tudná, hogy itt van mellettem, nekem egy kis életke, és nem egyedül~egyedül maradok itthon...
Itt mondjuk már ő is sírt (pszt, ne mond el senkinek), és nyilván én is csak sírtam, sírtam és sírtam... Annyira, hogy szinte mentegetőzve tette hozzá, hogy ha úgy érzem korai, hiába szeretné, akkor úgy lesz, ahogy én akarom...

És én akartam....

Szóval engedjétek meg, hogy bemutassam nektek a mi kis névtelenünk, kisfiú, hét hetes, és hétfőn költözik haza... Hozzánk...