Általában nem érzem magam elveszettnek, de hogy most nem hogy elveszett de életképtelen vagyok...
Hogy az élet mennyire szép, vasárnap este behívták Katonát... Négy nap lövészet, két hét határ (köszönjük), és én már szerdán nem bírtam és mondtam, hogy elmegyek hozzá, mert a lövészet itt van 80 km~re, és utána két hétig messze~távol~el, és először majdnem rossz vonatra szálltam, aztán majdnem rossz helyen le, aztán végig fogni kellett a kezem, mert annyira megkönnyebbültem, hogy ott van mellettem, hogy azt sem tudtam merre vagyok fejjel előre, amerről szorította a kezem arra mentem. Mint egy fogyatékos...
Én nem is tudom, hogy lett péntek...
A munkába is csak létszám voltam, és valami hihetetlen, hogy hogyan tud működni az agy, mert nem basztam el semmit, amikor kellett, amikor nem volt védőháló, hirtelen működött... Komolyan döbbenet.
Én ezzel a hiánnyal nem tudok mit kezdeni, olyan érzés, mintha egy farönkkel átütötték volna a mellkasom és ott abban a lyukban csak így kóborolnak érzések, emlékek, gondolatok, a nagy büdös semmiben. Nem megy bele a fejembe, hogy nincs, egy hete itt volt! és amúgy most hol van? A lelke, a tudata, hol?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése