Éppen nem túl izgalmas része zajlik életemnek, amit jól zokon is veszek a sorstól...
A munka tök oké, nyilván amennyire hat csaj zökkenőmentesen egymással tud dolgozni, annyira csak, de elég ügyesen sikerült eddig kimaradni a cicaharcokból, szóval igazából egy rossz szavam nincs.
A család egy kicsit érdekes... Illetve újra a régi. Nővérem alakított egy Oscar díjasat egy hónapja, azóta nem beszélünk... Ez még annyira nem is zavarna, de azóta kis unokahúgom is csak egyszer láttam... Némileg összedőlt nekem nyilván a világ, amikor nem hívtak meg az anyák napi ünnepségre, utólag meg magamra haragszok, amiért nem mentem el és néztem végig a hátsó sorból észrevétlenül mégis...
És igen itt van még Katona. Hát ő most annyira dolgozik, meg annyira katona, és annyira edz, hogy rám marad a legkevesebb ideje, én meg ma délután untam meg, hogy harcoljak a figyelméért, és a Zebbel csináltam programot. (voltunk fagyit enni, és most egy padon ülök, amíg ő szaglászik... Juhéj!)
Nyilván tök egyedül érzem magam, de egy utolsó monológ után most úgy döntöttem, nem fogok én semmit erőltetni... Ha a fontossági sorrend kurva sokadik pontján vagyok, és ez neki maximálisan megfelel, én már nem fogom se szépen se csúnyán se sehogy felhívni erre a figyelmét. Megvárom, hogy magától essen le neki a két fillér. Nyilván az én türelmem is véges. . . Esetleg le sem esik neki... Azt hiszen túl frusztrált vagyok most ahhoz, hogy ez ennél jobban érdekeljen.
Tegnap elmentem vele edzeni, hogy mégis közös program, közös idő, aztán amikor a kis cimborájával a harmadik (szar) poént sütötték el a káromra, azt is megbántam, hogy egyáltalán eszembe jutott, és erőlködök... Szóval mától már azt sem...
Hát most ez ilyen... És nem, nem mondom, hogy ebben nincs benne az, hogy extra hiper szenzitív vagyok mostanában, de akkor is egy kicsit kapdbefaszom helyzet van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése