A kiskutyáról

Amikor elment Süti, azt mondta a dokija, hogy aki egyszer kutyás volt, 'elkutyult', az mindig is kutyás lesz, én meg határozottan rá vágtam, hogy NEM, nem lesz másik kutya, nincs több ilyen kutya a világon, nem, nem és nem...

Igen, tudom, van olyan aki már másnap szalad, és hoz egy másik kis családtagot, és van olyan aki egy idő után érzi úgy, hogy szeretné... Valaki meg soha többé nem szeretne...

Kőkeményen ragaszkodtam hozzá, hogy nem... Nem kell 'pótlék' , nem helyettesíthető.... Ő különleges volt...

Sokat gondolkoztam, hogy miért is vannak az embereknek, kutyáik... Mert nekik jó, de hogy vajon azt mindenki végiggondolja, hogy mi emberek, dolgozunk, vannak barátaink, családunk, emberek körülöttünk stb. Addig nekik, kutyáknak csak mi vagyunk, nekik az a nap fénypontja, amikor az ember haza ér... Biztos, hogy ez elég nekik? Nem önzés ez az embertől?
Teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs mégegy olyan empatiával megáldott kiskutya, mint Süti. Szoktam mondogatni, hogy nekem született...

Nálunk itt a helyi gyepin van lehetőség, hogy odamész, és kihozol egy kutyát egy~két órára, sétálni vele, megszeretgetni, bizalmat építeni... Négyszer indultam el, mire végre sikerült bemennem... De ott voltam, és kivittem egy kislányt... Elmondták merre mehetek vele, mire figyeljek, mikorra kell vissza érni vele, stb... Felmentünk a dombtetőre, labdáztuk, megtanítottam neki az ül~feksziket, de az idő nagyrészében, ültem a földön, ő az ölembe, én kurvára sírtam, ő meg csak dobálta szét a lábait, hogy még pocak simi...

Nem, nincs happy and, nem hoztam haza, mosolyogva elmondtam neki, amikor vissza vittem a kennelbe, hogy ne izguljon, ő egy nagyon tökéletes kiskutya, és majd jönni fog valaki, és akkor majd kis kanapé kutya lesz belőle, mert megérdemli, és jönni fognak...

Az elmúlt egy~két hónapban viszont egyre többet gondolok/tam arra, hogy szeretnék kiskutyát, mert azt az űrt, amit Süti hagyott maga után, egy fél év alatt sem tudtam semmivel megszüntetni, kisebbé tenni, semmilyen potcselekvés nem tölti be... Már nem érzem úgy, hogy megcsalnám ezzel őt...

De ha valamit megtanultam a kutyás életből, az többek között az, hogy az én mostani helyzetemben, felelőtlenség lenne egy kutya... Otthon, biztonság és nyugalom kell neki... Ezek meg még nekem sincsenek .
Szóval a sors fintora, hogy mire nagyjából felnőttem a gondolathoz, a körülmények lettek vállalhatatlanok... De amíg nem jön rendbe körülöttem minden, addig is ott a tudat, hogy majd egyszer... Nem most.. De majd valamikor...