Test és lélek

Mióta Süti beteg egyre többször jut eszembe a Mama, meg Apu utolsó pár hete, hónapja (Anyuét szerintem nagyon mélyre dugta az agyam, mert alig emlékszem valamire, csak a nap él bennem élesen, amikor meghalt).

Kísértetiesen sok a hasonlóSág, a fázisok, az állapotok, de még a gyógyszerek is... (Süti két olyan ember gyógyszert is kap, amit Mama és Apu is kapott)

Igyekszem nem sajnálni magamat, de nem mindig megy, mert nem értem mit akar az élet azzal megtanítani, hogy már negyedik alkalommal teszi próbára a lelkem ugyanazzal a feladattal...

Mert hogy a halál az mindig nehéz, de nem mindegy a hogyan...

Persze mondják az emberek körülöttem, hogy de hát tudtad, hogy nem fog örökké élni... Nyilván, amikor haza hoztuk és ott rosszalkodott a kis vanília illatú bundájával, nem arra gondoltam, hogy mikor és hogyan fog elmenni, és hazudnék ha azt mondanám, hogy soha nem gondoltam rá, hogy egyszer majd nem lesz, csak tudod, ha azt láttam volna, hogy tisztességel megöregszik, megőszül a kis bajsza, egyre többet alszik, kevesebbet mozog, évek alatt kis 'öregember' lesz a gazfickóból, akkor azt tudnám most mondani, hogy elfogadom, ez az élet rendje, de nem így történt.

Amikor azt mondtam, hogy megbánás nélkül öt évet adnék az életemből, hogy csak öt percig beszélni tudjon, én azt teljesen komolyan gondoltam... Mert bele döglök, hogy nem tudom neki elmagyarázni, hogy mi történik, a tudat, hogy ő ezt most nem érti, hogy vajon ő is fél? Hogy tudja vajon, hogy minden érte történik, hogy amikor belenyomom azt a keserű gyógyszert a szájába, azt azért csinálom, hogy utána jobb legyen? Hogy nem tudja elmondani, hogy mennyire fáj, hogy esetleg ő ezt már nem akarja...

Beszélek hozzá sokat, kértem, hogy 'szóljon' ha elég, de mi van ha nem veszem majd észre?

Nem tudok mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy el lehet altattatni egy kutyát, mert hát ki vagyok én, hogy megítéljem? Nem, nem vagyok isten, hogy egy kis élet fölött döntsek, de láttam a Mama utolsó napjait és tudom, hogy volt az a pillanat, amikortól megváltás lett volna neki, ha többet nem fáj semmi... Mi a helyes?

Próbálom tudatosítani magamban, hogy test és lélek, két külön szó, két külön dolog, hogy Mama utolsó napján láttam a szememmel, hogy fizikailag ott van, ott van az ágyban, de amikor rá néztem, és láttam az arcát láttam azt is, hogy ő már nincs ott, mégis a temetésen nagyon ordítottam belül, hogy hagyják abba, ne tegyék le oda a sötétbe, a hidegbe...

Hónapokig nem tudtam kimenni a temetőbe, mert csak az volt a szemem előtt, hogy mi van ott lent...

Próbálok felkészülni, elfogadni, elbúcsúzni, elmondani milliószor, hogy nagyon-nagyon szeretem de annyira nagyon kevés és annyira nagyon méltatlan...