Rinya

Sok~sok~sok... Komolyan elkezdtem kétségbe esni, hogy mennyire gyenge vagyok... (nem)

Tudom, hogy meg fogom tudni oldani az összeset, csak amikor nyakig ér a szar, arra koncentrálsz először, hogy ne hullámozzon, és csak utána azon, hogyan mássz ki...

Azért 'jó' hogy megbeszéltük Katonával ezt az egy hónapot, mert azóta már nem csak a biológia órám ketyeg, hanem a kapcsolatunké is... Érzése olyan, mint a filmekben, amikor a bomba már majdnem robban, te meg ott állsz, hogy melyik drótot vágd el, a pirosat, vagy a kéket... (faszom)

Hisztis: ... Hát mit mondjak.... Négy napja szarik arra, hogy ejtsük meg azt a beszélgetést, ezzel két baj van 'csak', szétkúrja ezzel az agyam, illetve, hogy a szomorúság meg elkeseredettség kezd átcsapni haragba, és ha sokáig húzza, a végén úgy fogom elküldeni a picsába, hogy alig várja, hogy indulhasson... Aztán ennek fényében lehet együtt dolgozni majd, hát hajrá.

Süti: ma van egy éve, hogy kiderült, hogy baj van... Úgy jönnek elő az emlékek, érzések, mintha csak tegnap lett volna... Nemsokára lenne a szülinapja... A gondolat, hogy egy éve ilyenkor még itt ugrált... Lassan fél éve, hogy elment, és nem tudom elfogadni, nem tudom felfogni, még mindig minden nap sírok érte, utána... Hiányik... Borzasztóan nagyon hiányzik...

Tényleg azt érzem, hogy minden~mindent egyedül kell helyre rakjak a lelkembe, és ez borzasztóan ijesztő, hogy senki nincs aki azt mondja, hogy hahó, látom meg vagy müttyenve, gyere, meghallgatlak, nem vagy egyedül...

Szívem szerint fognám magam, és egy hang nélkül levonulnék a nyaralóba, úgy hogy senki ne tudja, hol vagyok, telefon kikapcs, és egyrészt akkor legalább tudnám miért vagyok egyedül~egyedül, másrészt, mindenki nyomása, elvárása nélkül végig tudnám gondolni a dolgaimat, hogy én mit akarok, hogy nekem mi a jó, hogy csak az én lelkemre figyelhessek, hogy akkor sírjak, amikor jól esik, amikor akarok, hogy ne kelljen tekintettel lenni senkire, csak én magam.... Nyilván ezt nem tehetem meg... Pedig jó lenne... Hát...majd kitalálok valami mást!!!