Aludtam mindenféle megvetetlen ágyban

Minden túlzás nélkül tudom azt mondani, hogy totális ámokfutás volt az elmúlt egy hét, és a jövőre nézve sem várok túl sok jót...

Kábé két hete láttam rajta, hogy valami nyomasztja, nem aludt, a szokásosnál ingerültebb volt, aztán kedden out of blue jött egy beszélgetésben, a boldog vagyok e mellette kérdés, én meg nyilván tudtam, hogy akkor itt most baj lesz, de azt nem, hogy ekkora....

És tény, hogy egy ideje csak vagyunk egymás mellett, hogy sokszor goromba velem, hogy sokszor én is szartam az alkotmányra, hogy keveset beszélgettünk, hogy kevés volt a nevetés, de annyi ~ annyi rossz dolog történt, én azt hittem ez egy átmeneti állapot...

Az is tény, hogy amióta vissza szerelt (2éve), borzasztóan sokat változott, hogy nagyon sokat veszekedtünk, amikor elindult a határ~kiképzés~gyakorlat mizéria, és hogy először dühös voltam, aztán elfogadtam, hogy beléptem mindenféle katona~feleség csoportba, ahol láttam, hogy nem én vagyok az ufo, hasonló gondokkal küzdenek más katona családok, kapcsolatok, és esküszöm probaltam jól kezelni, és szerintem sikerült is, de tény, hogy amióta újra katona, rengeteget változott...

Hogy sokszor csúszott ki a számon, hogy ha ilyen lett volna, amikor megismerkedtünk, akkor bizony komolyabban szóba sem állok vele... Néha olyan mintha két tök másik emberről lenne szó... A két évvel ezelőtti, és a mostani...

Egyébként ez nem úgy volt hogy na akkor most bebaszott a ménkű, én azért szoktam jelezni, hogy hát hahó, ez most így mi, vagy miért, és lécci...

Szilveszterkor pont emiatt történt, hogy majdnem átordítottuk magunkat az újévbe, csak aztán másnap leültünk, és úgy nézett ki belátja, és ígérte, hogy jobban figyel dolgokra, hogy próbálkozik... Aztán jöttek gondok, Süti utolsó hetei, Süti halála, munkahelyi problémák mindkét oldalon, és az idő meg csak ment, és hát nem változott semmi...

Igen én is éreztem, hogy baj van, csak nem gondoltam hogy nem tudunk majd valahogy túllépni rajta... Hogy picsa fáradtan is igyekeztem a kedvében járni, és nem, nem mentem fel magamat sem, biztos én is sokat hibáztam... Bár... Nem! őszinte és nagyképű leszek, szerintem mindent megtettem érte, értünk.

Vannak problémái... Otthonról hozottak, évek alatt felszedettek, vannak sérülései, van és volt ami kiölt belőle dolgokat, és ezeket részben be és elismeri, de most ott tart, hogy nem tud, nincs ereje változatatni, amiért dühös magára... Boldogtalan attól, hogy nem tud boldoggá tenni... Én úgy látom van némi depresszió a dologban, magáért sem képes tenni, hogyan tudna értem, értünk?

Nem, nem akarom felmenteni, rohadt dühös vagyok rá... Mert én baszdmeg még így is szeretem, és még így is vele akarom/akartam leélni az életem, láttam a gyerekünk a kezében!!!  Érted?

És persze hogy dühös vagyok, mert mindenki, akit szerettem ebbe az életben, az meghalt, vagy elhagyott, és igen dühös vagyok azért is, mert nekem kell 34 évesen nem a nulláról, hanem a mínusz ötről új életet kezdeni...

Egy kurva hang nélkül végignézte, ahogy összepakolok, sírtunk, de ennyi... Úgy gondolta, jobb ha elmegyek, mert nekem lesz jobb, mert nem fog többet bántani...Három nap alatt három helyen töltöttem az éjszakát, hosszú órákat ültem mindenfelé padokon, mert nem akartam senkinek a terhére lenni... Szombaton este (haza) felmentem a maradék cuccOMért, tök gáz vagyok de kértem gondolja át, nem ez a megoldás... Végül megbeszéltük, hogy adjunk bele a következő egy hónapba mindent és ha nem megy akkor fogadjam el...

Hát ez így eleve halálra van ítélve... Mi a lófaszt lehet egy hónap alatt megjavítani, ami ennyire el van baszva? Hogy amióta ez ki lett mondva, csak azt hallom, hogy ketyeg egy óra... Hogy annyira fáj ez az egész, hogy ütném egész nap, mi lesz ebből akkor?  Ne, ne válaszolj... Húzzuk az időt... És azt hiszem miattam, az én kedvemért... Úgy érzem Nem hisz benne... És hát... Most én sem!

Nem, nem ennyire fekete meg fehér, de nem akarom őt ennél jobban kiadni, elég bonyolult, ő is, a lelke is, az élete is...