Az utolsó posztban itt rinyáltam, hogy kellene még sírni, hát biztos nem voltam egyértelmű az univerzumnak, mert sírás az mondjuk volt, csak nem az a fajta amire én vágytam...
Csütörtök éjjel haza jött Katona, hát 24 óra nem kellett hozzá, hogy össze vesszünk... Tegnap extra szar napom volt munkába, annyit kértem amikor haza értem, hogy szeretnék, egy nagyon nyugodt, nagyon csendes, nagyon pihenős hétvégét, mert sok~sok~sok minden... Ehhez képest este akkora ordítás volt....
Egy tök piti dolgon indult el az egész, nem is gondoltam, hogy pár provokatív mondat után folytatódik, aztán kicsúszott egy szó a száján, és onnét nem volt állj...
Nem vagyok rá büszke, de hogy úgy veszekedtem, ahogy anno Biggel szoktam, (jó, poharak~tányérok meg levágott fejű plüssök nem repültek), de hogy gondolkodás és válogatás nélkül jött ki minden a számon, a végén már az övén is...
És amikor ott álltam az ablakban a sokadik cigivel és megint jött az arczsibbadás, a levegő kapkodás, és csak nagy fegyelmezések árán jutottam el odáig, hogy ne legyen belőle pánik roham, akkor azért elgondolkoztam, hogy kell nekem ez újra? Hogy Biggel ez ment évekig, meg is lett az eredménye, tényleg ezt akarom visszahozni az életembe? Orvoshoz akarok kerülni megint? Gyógyszereket szedni? 47 kilóra fogyni? Kihozni magamból meg a másikból az állatot? Ezt?
Mióta ébren vagyok azon gondolkozom, hová tudnék menni legalább erre a két napra (sehová), kurvára nem bírom, nem vagyok ehhez most elég erős, uuuuuutálom, hogy ez van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése