Voltam egy kicsit kórházba, pénteken nem jöhetett haza Katona, én meg olyan ideges lettem, hogy oda vágtam egy párnát, és a mozdulattól a derekam megadta magát, hát kaptam mindenféle szurikat, meg infúziót, igazából nem lett jobb, vasárnap saját felelősségre haza jöttem, feküdni itthon is tudok...
És tegnap mondjuk már haza is jött, és hát ... Szóval az ő szeme most találkozott először azzal, hogy 'nincs', hogy csend, és nagyon sírtunk mind a ketten... Én persze megint elhagytam magam, mert most lehet... mert nem vagyok egyedül... Mert gyenge vagyok!
Sokat beszéltünk, arról is, amit itt írtál nekem névtelenül, hogy kit/mit gyászolok ennyire erősen, mitől ennyire intenzív a gyász, és hogy kell idő.
Szóval vagyok, csak még mindig elég nyomorultul, meg halványan... De legalább most egy kicsit nem egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése