Szerintem minden lány/nő életében minimum egyszer eljön az a 'pánik', ami rám is rám tört. Igaz, nem először, de mivel múlnak az évek, most hangsúlyosabb...
A pánik tárgya, hogy hol tart az életem, merre tart, és hogy lesz tovább...
32 éves vagyok... Most már valaminek körvonalazódni kellene... Igazából nem is tudom, hogy a társadalmi elvárás nyomaszt, vagy tényleg be vagyok tojva, hogy hogyan tovább...
Katona lesz az, akinek majd igent mondok, akivel örökkön~örökké, akinek majd gyereket szülök (akarok én gyereket? Szia Annunciata), akivel felnevelem ezt az egyenlőre bizonytalan gyereket? Mit is csinálunk mi most tulajdonképpen együtt? Akarom én, hogy megkérje a kezem, vagy csak az kattog bennem, hogy ennyi idősen ezt így szokták csinálni a felnőttek? Vajon tényleg szeret? (igen~nagyon, tudom) vajon ő velem akarja leélni az életét? Vajon én vagyok neki az igazi, a nagyon nagy Ő? Vajon boldog lenne velem, mellettem? És én vele...
És igazából én is tudom, hogy jaj hagyjuk már, most jó és élvezzem ki a mostot, aztán majd jön minden magától... De valahogy hetek óta ez mászkál az agyamba... És persze igazi hülyegyerek módjára keresem a választ, vissza és önigazolásokat... Tök hülyén viselkedek... Vizsgálom magam, Katonát, helyzeteket, szituációkat, mozdulatokat, mondatokat stb. Nyilván a saját agyamra megyek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése